EMLÉKTÖREDÉKEK-

A mi történetünk…

„30 éve ismerem Gyulát. (Bocsánat, a múlt idő még mindig nem megy.) Mindketten akkor kezdtük a pályafutásunkat, ő Hafner Sanyi bácsinál tanulta a fodrász kereskedés fortélyait, én Hajas Lacinál a szakma alapjait. Mindketten boldogan tettük a dolgunkat, örültünk a lehetőségnek, amit az élettől kaptunk, mert mindketten felismertük, hogy jobb helyen nem is lehetnénk. Amikor hozta az árut, mindig mosolygott és mikor tíz év után önálló üzletet nyitottam, természetes volt, hogy továbbra is tőle vásárolok. Akkorra már ő is tulajdonos volt, Sanyi bácsi halála utána átvette a boltot. Sanyi bácsi volt az első jelentős fodrászkereskedő Magyarországon, nagyon jó kapcsolatot ápolt a fodrászokkal, kiszállította a beszerzett anyagokat a legkisebb városkába is. Ahogy a munkához hozzáállt, ahogy a fodrászokért mindenre képes volt, azt Gyula Tőle tanulta. Először én kértem Gyulától szívességet. Ő volt az első, aki Vidal Sassoon csapatát meghívta Magyarországra. Persze nem vettem időben jegyet, azután pedig már nem volt, így őt hívtam telefonon, tud-e segíteni.  »Jolikám gyere fel a Regébe, mondd a beengedőnek a neved, tudni fog rólad.«- és tudott is. Ez a későbbiekben is így volt. Mindenre emlékezett, amiről beszéltünk, nem kellett extra köröket futni, elmondtam a gondolataimat, ötleteimet, ebéd közben átgondolta és a végén úgy álltunk fel, hogy megegyeztünk a főbb vonalakban. Nem kellett leírni, egymás orr a alá dörgölni a papír fecniket, szerződéseket, amit mondott, arra építeni lehetett, mint a kősziklára.

Aztán megtalálta az Alfaparfot. Érezte a nyomást az egyre nagyobb világmárkák részéről, tudta, hogy neki valami egészen újat kell alkotnia. Felhívott, segítenék- e neki, jön egy olasz fodrász, akinek technikusokra lenne szüksége, akik az ő utasításai szerint festik meg a modellek haját. Én már tíz éve voltam fodrász, de elmentem, mert Hajas Lacitól azt tanultam, mindenkitől lehet tanulni, pláne egy olyan fodrásztól,, aki egy világcég bemutatófodrásza. Izgalmas volt. Nem volt fejmosó tál, csak műanyag, amiből alul-fölül ömlött a víz, a teremben, ahol előkészültünk csak néhány 100-as villanykörte világított, nem volt eszköz kocsi, egy asztal körül ültek és mi ugráltunk körülöttük, jelentősen akadályozva egymást. Ivan Vandellin kívül mindenkinek ez volt az első bemutatója. Ez a középkorú úr maga volt az olasz jókedv megtestesítője. Szó mi szó, nem volt idegbeteg stílus. Bármilyenek is voltak a körülmények, neki az úgy jó volt. Az is igaz, hogy hajhoz hozzá se ért, azt teljes egészében velünk csináltatta, de a dicsérettel sem fukarkodott. Azon a bemutatón választotta ki a három alapító tagot, Karika Zsoltot, Szűcs Lacit és engem.

Az első feladat a termék népszerűsítése volt, lehetőleg az egésze országban, így megszületett a bemutatókörút ötlete. Bepakoltuk az utazó cirkuszt egy Fiat kisbuszba és elindultunk az országban jobbra, hogy aztán balról jöjjünk vissza. Minden nap másik város, minden nap másik hotel, minden nap más modellek és más nézők. Rekeszekben cipeltük a festékeket, a mobil felmosó tálat, törülközőt, fodrászszéket a színpadra, hangosító berendezést, mikrofonokat és a jó ég tudja csak mi mindent. Elképzelni is nehéz. Kevesen voltunk még, Gyula, Joli Laci, Zsolti, egy technikus mindenes, egy JollyJoker, egy színtechnikus, egy sminkes. A kisbusz fűtése meglehetősen különleges konstrukció volt, az első ülésen a fiúk atlétában ültek télen is, mi lányok hátul nagykabátban gunnysztottunk egy takaró alatt. Mindig vigyorgok magamban, amikor csapatépítő tréningről hallok, ez most rendkívül divatos dolog. Mi ezt már régen feltaláltuk: a legjobb csapatépítő tréning a közös munka, amikor figyelnünk kell a másikat segítenünk kell egymásnak és mindenkinek, egy irányba kell tolni a szekeret. Mikor soha nem önmagunkról beszélünk, hanem rólunk.» » »

Egy történet a múltból…

„Ez a vicces kis történet akkor esett meg, amikor először voltam Gyulával és Orsival Bolognában. Hajnalok hajnalán indultunk Szombathelyről, Gyula egyhuzamban elvezetett Bolognáig, ahol GPS nélkül is megtaláltuk a vásár területét és amúgy gyűrötten, ahogy voltunk beszabadultunk a fodrászok mennyországába. Ez a vásár a londoni Salon-tól eltérően elsősorban a termékekről, anyagokról és szerszámokról szólt. Egész nap bámészkodtunk, majd elindultunk Riminibe, ahol a szállodánk volt. A legtöbb Alfaparf-os ott lakott a szállodában, mert a cég vezetése a partnereknek közös programot szervezett.  Elvittek minket egy csodálatos, emeletes étterembe, ahol zenekar játszott és rengeteg pincér szolgálta fel szinte egyszerre a vacsorát. Négyen voltunk, velünk volt Gyula olasz hangja, Puruczki Klára is. Mikor az asztalhoz vezettek minket, ott már ült egy szőke, kék szemű, viking termetű, elegáns figura, egy párductestű, magas félvér lánnyal. Nagyjából mindenki őket nézte. Mi is. A történelmi hűség kedvéért és ennyi év távlatából azt hiszem, már elárulhatom, a hölgy nem a felesége volt. Ő volt Joachim, a svéd disztributor. A vacsora folyamán kiderült, nemcsak jóképű, de a humora is felülmúlhatatlan. Valamint az alkoholtűrő képessége is.  Mire visszaértünk a szállodába, erősen illuminált állapotban volt, de ezt valójában csak onnan tudtunk, hogy a párduc lány helyett még továbbra is velünk szeretett volna beszélgetni, így leültünk a hall legintimebb sarkába. Orsi, Gyula, Joachim és Klára besüppedtek egy-egy fotelbe, míg én a karfán hintáztam. Joachim komótosan rágyújtott egy szivarra, marokra fogta a whisky-s poharát és hosszú értekezésbe kezdett, milyen régen forgalmazza az Alfaparf termékeit, mi mindent talált ki eddig, hogy jobban fogyjanak a festékék, s így tovább, meglehetősen hosszan. Gyula egy szót sem szólt, figyelmesen hallgatta a mélyenszántó, részletes felvilágosítást, egészen a lezáró mondatig:

• Szóval én kb.így csinálom, ne aggódj, neked is menni fog!- Gyulán nem látszott az aggódás, de még mindig nem szólalt meg, így Joachim pöfékelt kettőt és azt mondta:
• Eladok évente 25.000 tubus festéket.- Majd érdeklődött: – Te mennyit adsz el?
• 000 darabot.- Felelte Gyula.
• Úristen! Évente?
• Nem, havonta.- Kontrázott rá Gyula, mire a svéd kissé előrébb csúszott a fotelben, majd Gyula felé fordult és azt mondta:
• Akkor jobb lesz, ha most te mesélsz nekem!”

» » » Rengeteg volt a nehézség, de különleges büszkeséggel töltött el minket, hogy mindent meg tudunk oldani. Volt, hely, ahol szállodai folyosón festettünk, egymást is alig láttuk, nemhogy a lányok hajszínét. Többször is előfordult, hogy nem jelentkeztek modellek és az utcán szólítottunk le fiatalokat, Alig voltunk gyanúsak… Egyszer egy kazánházban készültünk elő, az egyik csapból jéghideg víz folyt, a másikból tűzforró, egyenesen a kazánból, de keverőcsap nem volt. Gábor szigszalaggal ragasztotta össze a két csövet, a hatás leírhatatlan volt. Az egyik szállodában egy szobát kaptunk előkészületi célokra és a fürdőszobába állítottuk be a fejmosó tálat, melynek a kivezető csöve állandóan lecsúszott a mosdóból, elárasztva mindent habos vízzel. Így kivettük a csövet és a tálat úgy fogattuk, hogy a víz a zuhanytálcába folyjék, ez viszont azt jelentette, hogy a technikus a zuhanytálca peremén egyensúlyozva mosta a hajakat fél napon keresztül. Ez azért is volt praktikus, mert nem kellett külön tornaórára költenie: estére amúgy is remegtek a lábai. A legnagyobb hófúvás közepette is mentünk, mert meg volt hirdetve az előadás és megtartottuk hat nézőnek is. Egy ilyen téli éjszakán a kisbuszt telefújta a szél hóval, megfagyott a flakonban a hidrogén peroxid és keményre fagytak a törülközők, de a mi lendületünket nem törte meg semmi.

Ahogy telt-múlt az idő, úgy lett a csapat egyre nagyobb, évről évre fejlődött a produkció. Próbáltunk megfelelni ez elvárásoknak. Rájöttünk, hogy már nem annyira az oktatás a lényeg, a nézők izgalmasabb dolgokra vágynak, így megterveztük az első show-t. A turné már nem csak a festésekről és hajvágásokról szólt, mindig volt valami története, amit zenével, sminkkel, ruhával és koreográfiával is igyekeztünk alátámasztani. A nézőszám is egyre növekedett, lassan megtöltöttünk egy színházat. Megépült az oktatóstúdió, ahol kis csoportoknak adhatjuk tovább azokat az információkat, amihez Gyula anyagi segítségével Londonban hozzájutunk. És így tovább… Akik vele dolgoztunk, tudjuk, hogy mi tetszene neki és mi nem. Tudjuk, hogy bizonyos dolgokban hogyan döntene, bár vele mindig lehetett vitatkozni és sokszor engedett is némely kívánságunknak, nyitott volt minden újra és szépre. Szerette, ha körülötte mindenki elégedett. Mikor elment közülünk, még hátra volt pár fellépésünk. Tettük, amit tennünk kellett, mert Ő is így akarta volna és igyekeztünk nem sírni a színpadon. Az utolsó bemutatón vágtam egy nagyon jól sikerült frizurát és lenéztem az első sorba, ahol ülni szokott, kerestem, vajon mit szól hozzá? Dröszler Laci a takarásban elment mellettem és csak annyit mondott: ez NEKI is tetszett volna. Minden, amit életemben tettem megérné, ha így lenne!”